„Nézem Tóth Andrej képeit, s úgy érzem, ismét ott vagyok, a párizsi szobában, ahová éppen betévedt a Crazy Horse színpadáról túlsúlya miatt pihenőre kényszerült csodatáncosnő, s miközben ágyamon elterül, a lábában gyönyörködöm, ebben az egykor nádszálvékony, mára csülökké érett cupákban, amely olyan, mint egy fordított borosüveg, amelybe az élet megannyi története, élvezete és mérge lett belelocsolva…
…Tóth Andrej festményei szinte az arcunkba ordítják ezt a hangulatot: mélyen lélegeznek, karcosan suttognak, napfényként kacagnak és röfögve nyöszörögnek. S bár iszonyú kézenfekvő volna őket Toulouse-Lautrec világával rokonítani, én mégis azokban egy vadabb, őszintébben felkacagó és felsikoltó világot látok. Egy kicsit magyart és egy kicsit oroszt is, amelyben az idézetek és utalások humora úgy hozzák el a párizsi nőket hozzánk, hogy rádöbbenjünk, a javuk itt van közöttünk, a környékünkön, és ha netán egyszer kinyitnánk a szemünket, talán még meg is láthatnánk, találhatnánk, simogathatnánk őket, ezeket az amennyire vonzó, legalább ugyanannyira életveszélyes nőket.”
drMáriás